Ernyők // Umbrellas

KépKép

Rózsakertészeknek nevezik őket; az utazó nem érti, miért. Az esős évszak közeledtével megjelennek a közparkokban, feltúrják az avart és letapossák a betakart virágágyásokat. Folyton riadt tekintettel kémlelnek fölfelé. Később, amikor egy forgalmas csomóponton újra látja őket, már nem ugyanazok, de gyanítja, hogy degeszre tömött zsákjuk mélyén még drót, foltkészlet és csípőfogó lapul. Az utazó nem hord ernyőt: ha esik, őket keresi meg. Fizet, de a szemükbe nem néz soha. Bűntudata csak akkor enyhül, amikor a kifordult, megtépázott és dohos ernyőt, az ernyőt, amely valójában sohasem volt az övé, a bokrok ágaira ejtve sorsára hagyja.

As the rainy season is approaching, weird people appear in the public parks. Rosarians, they are often called; the traveller doesn’t understand why. They mess up fallen leaves and trample down mulched flower beds. Every now and then they glance up at the sky. When he sees them again in a busy junction, they are not the same anymore. Their bags look heavy and full of stuff,  there must be wires and patches and pliers inside, he suspects. When it’s raining it is them, the traveller starts looking for. He pays, but never looks them in the eye. He feels somewhat guilty, but when the umbrella gets torn and stinky and it’s already turned inside out, he drops it among the bushes and feels relieved.

 

Reklámok

Alma // An apple

Kép

Az utazónak nincs ideje reggelizni. Egy almát vesz a sarkon, beleharap. Ragad tőle az ujja, leteszi valahová, hogy előkotorja a telefonját. Ismeretlen szám. Az aluljáróig hallózik, a vonal túlvégén süket csend. Aztán a metrókocsiban lezuhan egy szabadon felejtett ülésre, és akkor kapcsol. Az alma. Az íze még a nyelvén, mégis, mint akit kiforgattak minden vagyonából, és az utcára löktek, úgy érzi magát.

The traveller has no time for a proper breakfast. He buys an apple on the corner and has a bite of it. His fingers get sticky, so he puts it down to rummage for his cellphone. An unknown number calling. He keeps on shouting into the phone until he gets to the underpass – dead silence on the other end. Then, in the underground train car, he collapses onto a seat left empty and realises. The apple. Its taste still on his tongue, yet he feels as if having been done out of everything he had and turned into the street.